Ez a film, amit tegnap néztem meg a tesómmal és egy barátnőnkkel, teljesen belémköltözött. Ezt álmodom és ezzel kelek, minden szereplőt tisztán látok magam előtt, a párbeszédek elmosódnak, de az események nem. Különösen egy, ami nagyon megviselt. A "Showgirls" filmről van szó és arról a jelenetről, mikor Nomi legjobb barátnőjét megerőszakolják. Könyörgöm, nem ez az első, hogy ilyent láttam filmvásznon, de ahogy itt bemutatják, az egyenesen kiakaszt. Egy 18 karikás filmről van szó természetesen, tudtam ezt már a címe hallatán, aztán a trágár szövegek, a sok csics meg a sok szex is erre utalt :P Olyan nyersen mutatják be, ahogy megkínozzák a szerencsétlen lányt, ahogy szenved, ahogy ordít, ahogy vérzik, hogy én valósággal féltem. Először nem tudtam, hogy mit érzek, a szemeim ki voltak guvadva és mintha hányingerem is lett volna. Annyi borzalom, ijedség volt bennem, majdnem elsírtam magam. De nem tudtam volna sírni, mert ... még voltak a szobában és közülük én vagyok a legidősebb és a legtapasztaltabb, hogy sírhattam volna?! Akkor jutott eszembe, hogy a barátnőnk nincs meg 18. Akkor jutott eszembe, hogy én jó ideje már elmúltam 18 és mégis sokkol a látvány! Nem mertem megszólalni a film végéig. Azon gondolkoztam, vajon a tesómék is így éreznek? A tévében mikor adnak egy filmet kiteszik a karikát és bejelentik, hogy gyenge idegzetű nézőknek nem ajánlott. De mikor letöltöd, nem tudhatod. Nincs kiírva!!! Számítasz szexre, vérre, mindenre, de nem erre és nem így. Kisebb koromban szemrebbenés nélkül néztem végig a horror filmeket, gusztustalantól a feszültségig mindent néztem és élveztem. Most lüktetett a szívem veszettűl, féltem, lehet remegtem is, de egy percig se élveztem. Sőt azt is mondhatom, hogy bár kurva jó film volt, többet soha nem tudom megnézni! :(

Gyerekesen hangzik ez az abszurd félelmem egy filmbeli jelenettől, de nem az. Este nagy nehezen megkérdeztem a tesómtól, hogy őt nem viselte meg az a bizonyos...? Be se fejeztem a kérdést, már válaszolt is, hogy -de. Kibeszéltük magunkból a felkavaró érzéseket, picit jobban lettem. Basszus, én tényleg ajánlom ezt a filmet, izgalmas, nem megszokott, szexis, de annál a jelenetnél ajánlom, hogy a józan eszűek inkább menjenek ki egyet pisilni... :P

Megpróbálom kifejteni a véleményemet arról, hogy miért inkább a hagyományos játékokat kedvelem a számítógépesekkel szemben. Nem vagyok laikus egyik téren sem, rengeteget játszottam érdekesebbnél érdekesebb játékokat gyerekkoromban. Volt köztük olyan amit eltanultunk idősebbektől és olyan is amit mi magunk találtunk ki. Mikor már megkaptam első számítógépem (13 éves voltam) én is nekifogtam Mario-zni, Doom-ozni, aztán idővel, ahogy a technológia is fejlődött, lett Fifa-m, GTA-m, Counter Strike-om, de ennek ellenére, még mindig lejártam egy jót bujócskázni. A jelenben mondhatom, hogy a Facebook-os játékok ejtettek rabul, de merem állítani, hogy ha a barátaim meghívnának egy bujócskaparty-ra, most se mondanék nemet.  

Nem arról van szó, hogy mennyire káros lehet egy számítógépes játék, hanem arról, hogy függőséget okozhat ugyanúgy, mint maga a számítógép. A függőség pedig nem abban rejlik, hogy a gyerek nem tud elszakadni a bizonyos játéktól, inkább abban, hogy a játék pompázó grafikájával, végtelen lehetőségeivel és speciális effektjeivel teljesen leköti őt. Az is lehet, hogy megunja, vagy befejezi a játékot, viszont ezer más hasonló, de új játék vár rá, hogy kibróbálja őket.

A másik probléma a számítógépes játékokkal, hogy nem adnak sok lehetőséget a kreativitás kibontakozására. Legyünk őszinték, az, hogy építünk egy már létező várost, szuper fegyverekkel lövöldözünk más által kitalált szörnyekre, vagy felöltöztetünk egy babát előregyártott ruhákkal, nem igényel sok fantáziát. Ellenben, ha kockákból kell várat építeni, vagy történeteket kitalálni a Barbie babáknak, biztosan megmozgatja a gyerek képzelőerejét. Nem beszélve a kesztyűbábokról, vagy a különböző szituációs játékokról – itt az „anyukás-apukásdira” gondolok, de én gyerekkoromban játszottam „postásosat”, „üzleteset”, „fodrászosat”, sőt még olyant is, hogy „már hetedikesek vagyunk”. Az ilyen játékok által a gyerek felhasználja az addigi tapasztalatait és képzeletét, és olyan helyzeteket kreál, amik egyaránt hasznosak, szórakoztatóak és tanulni is lehet belőlük. Nem állítom azt, hogy egy playstation nem tud ilyen örömöket szerezni, de azt sem, hogy jobb lenne a hagyományos játékoknál. Egy számítógépes játék lehet kreatív, de nem lehet kreatívan játszani vele, mert a forgatókönyve, díszlete, de még a szereplői is előre meg vannak írva.

Én úgy szeretném nevelni a gyerekemet, hogy kb. 11-12 éves koráig ne akarjon számítógépes játékokkal játszani. Nem vonom meg tőle, de megpróbálok mindig valami jobb ötlettel szolgálni, ami elveszi kedvét a kétdimenziós játékoktól. Nem attól tartok, hogy nem lesz találékony a gyerekem, vagy gyenge képzelőereje lesz, hisz van ezer más tevékenység, amivel fejleszteni lehet a kreativitást. Két fő okom van:

A számítógép függőség – a szó már úgy magában is negatív töltéssel bír – mozgáshiányhoz vezethet, aminek súlyos következményei is lehetnek. Mióta egyetemre járok ezt én is megtapasztaltam, mivel napjaim legtöbb részét a számítógép előtt töltöm. Az elején csak fájt a hátam és nyakam, aztán idővel rájöttem, hogy már nem tudok úgy megmászni egy lépcsőt, hogy ne lihegjek a végén, pedig 12 évet intenzíven sportoltam. Mindenki tudja, hogy a sport növeli az önbizalmat, és én érzem, hogy sokat veszítettem. Nos, egy 8-9 éves gyerek nem kéne így érezzen.

A másik ok, hogy a hagyományos játékok, mind a mellett, hogy kreatívabbak, szórakoztatóbbak (szerintem), társaságot, barátokat igényelnek. Need for Speed-ezni, vagy Counterezni nem lehet hálózatban? Dehogy nem! Például a Facebook-os játékok legtöbbje nem is játszható, ha nincsenek „szomszédjaid”. Tessék, megvan a társaság! Igen ám, de vajon ugyan az, hogy virtuálisan tartják a kapcsolatot a barátok és mikrofonon beszélnek, mint ha élőben, szemtől szemben, EGYÜTT kitalálnának valamit és nevetőzve élvezik egymás társaságát? Ami még egy plusz pont, hogy ezekbe a hagyományos játékokba mindenki beszállhat, anyu is, apu is és olyan is, aki még sosem játszott. Lehet legózni közösen, vagy bujócskázni, vagy ott vannak a kalsszikus társasjátékok. És igen, lehet, hogy összevesznek a gyerekek, de élőben nincs olyan, hogy „kilépek” a játékból, aztán - hadd csillapódjon le a másik. Élőben duzzognak egy fél órát, ordítoznak esetleg, de végül úgyis kibékülnek.

Ez a szép a hagyományos játékokban: nincsenek falak, nincsenek szabályok, nincs három élet, csak egy! Azt az egyet, pedig a barátokkal kell tölteni, sok nevetéssel, tanulsággal és kifogyhatatlan energiával...   

Ez a bejegyzés a TeszVesz blogger versenyén indul:
www.teszvesz.hu/bloggerverseny
Jelentkezz Te is!

Az a nyerítés...