Megpróbálom kifejteni a véleményemet arról, hogy miért inkább a hagyományos játékokat kedvelem a számítógépesekkel szemben. Nem vagyok laikus egyik téren sem, rengeteget játszottam érdekesebbnél érdekesebb játékokat gyerekkoromban. Volt köztük olyan amit eltanultunk idősebbektől és olyan is amit mi magunk találtunk ki. Mikor már megkaptam első számítógépem (13 éves voltam) én is nekifogtam Mario-zni, Doom-ozni, aztán idővel, ahogy a technológia is fejlődött, lett Fifa-m, GTA-m, Counter Strike-om, de ennek ellenére, még mindig lejártam egy jót bujócskázni. A jelenben mondhatom, hogy a Facebook-os játékok ejtettek rabul, de merem állítani, hogy ha a barátaim meghívnának egy bujócskaparty-ra, most se mondanék nemet.  

Nem arról van szó, hogy mennyire káros lehet egy számítógépes játék, hanem arról, hogy függőséget okozhat ugyanúgy, mint maga a számítógép. A függőség pedig nem abban rejlik, hogy a gyerek nem tud elszakadni a bizonyos játéktól, inkább abban, hogy a játék pompázó grafikájával, végtelen lehetőségeivel és speciális effektjeivel teljesen leköti őt. Az is lehet, hogy megunja, vagy befejezi a játékot, viszont ezer más hasonló, de új játék vár rá, hogy kibróbálja őket.

A másik probléma a számítógépes játékokkal, hogy nem adnak sok lehetőséget a kreativitás kibontakozására. Legyünk őszinték, az, hogy építünk egy már létező várost, szuper fegyverekkel lövöldözünk más által kitalált szörnyekre, vagy felöltöztetünk egy babát előregyártott ruhákkal, nem igényel sok fantáziát. Ellenben, ha kockákból kell várat építeni, vagy történeteket kitalálni a Barbie babáknak, biztosan megmozgatja a gyerek képzelőerejét. Nem beszélve a kesztyűbábokról, vagy a különböző szituációs játékokról – itt az „anyukás-apukásdira” gondolok, de én gyerekkoromban játszottam „postásosat”, „üzleteset”, „fodrászosat”, sőt még olyant is, hogy „már hetedikesek vagyunk”. Az ilyen játékok által a gyerek felhasználja az addigi tapasztalatait és képzeletét, és olyan helyzeteket kreál, amik egyaránt hasznosak, szórakoztatóak és tanulni is lehet belőlük. Nem állítom azt, hogy egy playstation nem tud ilyen örömöket szerezni, de azt sem, hogy jobb lenne a hagyományos játékoknál. Egy számítógépes játék lehet kreatív, de nem lehet kreatívan játszani vele, mert a forgatókönyve, díszlete, de még a szereplői is előre meg vannak írva.

Én úgy szeretném nevelni a gyerekemet, hogy kb. 11-12 éves koráig ne akarjon számítógépes játékokkal játszani. Nem vonom meg tőle, de megpróbálok mindig valami jobb ötlettel szolgálni, ami elveszi kedvét a kétdimenziós játékoktól. Nem attól tartok, hogy nem lesz találékony a gyerekem, vagy gyenge képzelőereje lesz, hisz van ezer más tevékenység, amivel fejleszteni lehet a kreativitást. Két fő okom van:

A számítógép függőség – a szó már úgy magában is negatív töltéssel bír – mozgáshiányhoz vezethet, aminek súlyos következményei is lehetnek. Mióta egyetemre járok ezt én is megtapasztaltam, mivel napjaim legtöbb részét a számítógép előtt töltöm. Az elején csak fájt a hátam és nyakam, aztán idővel rájöttem, hogy már nem tudok úgy megmászni egy lépcsőt, hogy ne lihegjek a végén, pedig 12 évet intenzíven sportoltam. Mindenki tudja, hogy a sport növeli az önbizalmat, és én érzem, hogy sokat veszítettem. Nos, egy 8-9 éves gyerek nem kéne így érezzen.

A másik ok, hogy a hagyományos játékok, mind a mellett, hogy kreatívabbak, szórakoztatóbbak (szerintem), társaságot, barátokat igényelnek. Need for Speed-ezni, vagy Counterezni nem lehet hálózatban? Dehogy nem! Például a Facebook-os játékok legtöbbje nem is játszható, ha nincsenek „szomszédjaid”. Tessék, megvan a társaság! Igen ám, de vajon ugyan az, hogy virtuálisan tartják a kapcsolatot a barátok és mikrofonon beszélnek, mint ha élőben, szemtől szemben, EGYÜTT kitalálnának valamit és nevetőzve élvezik egymás társaságát? Ami még egy plusz pont, hogy ezekbe a hagyományos játékokba mindenki beszállhat, anyu is, apu is és olyan is, aki még sosem játszott. Lehet legózni közösen, vagy bujócskázni, vagy ott vannak a kalsszikus társasjátékok. És igen, lehet, hogy összevesznek a gyerekek, de élőben nincs olyan, hogy „kilépek” a játékból, aztán - hadd csillapódjon le a másik. Élőben duzzognak egy fél órát, ordítoznak esetleg, de végül úgyis kibékülnek.

Ez a szép a hagyományos játékokban: nincsenek falak, nincsenek szabályok, nincs három élet, csak egy! Azt az egyet, pedig a barátokkal kell tölteni, sok nevetéssel, tanulsággal és kifogyhatatlan energiával...   

Ez a bejegyzés a TeszVesz blogger versenyén indul:
www.teszvesz.hu/bloggerverseny
Jelentkezz Te is!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.